Hatodik rész

Sziasztok drága olvasóim!

Meghoztam számotokra a hatodik részt. Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem vele. Igazából mostanában tényleg sok a teendőm – gálára készülés mellett – volt egy kisebb ihlettelenségem. Megkérdőjeleződött bennem, hogy szükségem van-e az írásra, nem elég-e nekem az olvasás. Kértem egy kritikát, ami segített helyére tenni a gondolataimat. Rájöttem, hogy szeretek írni, adni az olvasók számára, és talán tehetségem is van hozzá. Persze tudom, hogy még sokat kell fejlődnöm, de minden kezdet nehéz… 

Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett pipákat és kommenteket, valamint köszöntöm az újabb feliratkozókat is. 

Még pár óra erejéig lehet szavazni a versenyen, amin elindultam. Ha még nem szavaztatok és úgy érzitek, megérdemelném, akkor ITT leadhatjátok a voksaitokat. 

Nem is szaporítanám tovább a szót. 

Remélem a hatodik rész is elnyeri tetszéseteket. 

Puszi

Lea

~o~

Lea

Mindenkinek van egy kialakult belső képe magáról, ami akár szempillantás alatt meginoghat. Talán sok ember egyetért azon kijelentésemmel, hogy az életben nem minden sebünk látható. A lélek sebei gyakran évekig véreznek, és belülről marcangolják érzelmeinket. Magabiztosnak és egyedinek érezzük magunkat, ám eljöhet az a pillanat, amikor valaki rávilágít arra, hogy igenis lecserélhetőek vagyunk. Innentől az önképünk mit sem ér, hiszen csak az fog számítani, hogy mások milyennek látnak bennünket. Ettől a pillanattól kezdve nem magunknak akarunk megfelelni, csak a külvilág önös érdekét helyezzük előtérbe. Ám néha mégis akad egy olyan személy, aki látnok módjára, vagy csakis ránk figyelve, megérzi ezt, és a segítségünkre siet. Ilyenkor hajlamosak vagyunk, hogy inkább ellökjük magunktól, minthogy be kelljen ismernünk, igen, valami fáj, valami, ami egyszer régen történt. Valami, ami már hosszú ideje visszatart minket attól, hogy boldogok legyünk és a saját életünket éljük, azt az életet, amire mindig is vágytunk, és amiért küzdeni is fogunk.

• Menj csak drágám, mindjárt mi is utánad indulunk, jó?! – simogatom meg Junior kicsiny fejét, ezzel jelezve számára, hogy egyedül is lemehet a tópartra
• Rendben van! – kiáltja, miközben már vidáman szalad a lejtőkön
• Minden rendben? – lépek Cris mellé és összezavarodott tekintetét kezdem vizslatni
• Ne haragudj! – kér tőlem bocsánatot, de továbbra is csak szótlanul állunk egymás mellett
• Mi a baj? – szólalok meg, és nemleges választ el sem fogadva fordítom szembe magammal a focistát
• Semmi! – mit sem törődve rántja meg vállát, majd a fia után indul
• Aha, csak kár, hogy én ezt nem veszem be. – dünnyögök, ám csak éppen olyan hangerőn, amit a férfi még hallhat
• Mit keresel itt, ilyenkor? – hangjának furcsa lejtésével teszi fel azt a kérdést, amire én magam sem tudom az őszinte választ. Bárcsak megmagyarázhatnám, hogy mi ez a különös érzés, ami hozzájuk köt, ami miatt most itt vagyok. De nem megy, képtelen vagyok rá. Tudom, hogy Cristianinho egy imádnivaló kisember, de Crisről mit sem tudok, mégis a kibékülésünk óta különös érzések kavarognak bennem.
• A nyaraltatás részleteiről kell beszélnünk. – adom meg számára a legkézenfekvőbb választ – Nem szokásom senkihez családlátogatásra járni, de pénteken indulnánk és Junior engedélyei még nincsenek rendben. – folytatom tovább hazugságaim hálóját szövögetve
• Hm. Bárcsak hihetnék neked. – sóhajt fel a focista – Tudod, én azt hittem, hogy te egy őszinte nő vagy, de be kell látnom, semmivel sem vagy jobb, mint a többi. Te is egy hazug kis fruska vagy. – nemtörődömséget színlelve, látszólag mégis egyre ingerültebben köti az ebet a karóhoz
• Rendben. Igazad van. – adom a gyors választ, majd elpirulva hajtom le a fejemet, és a ruhám szélét kezdem babrálni – Azért azt megjegyezném, hogy nem hazudtam, csak eltitkoltam az igazságot. – mosolygok zavaromban
• Tényleg? Ami mi is? – fürkészi még mindig lefele szegett tekintetemet
• Nem tudom. Tényleg fogalmam sincs. – rázom meg fejemet, miközben mélyen a szemeibe nézek – Talán tudni akartam, hogy sikerült-e megbeszélnetek az Irina dolgot. Talán hiányzott Junior. Talán csak hosszú idő óta a veled folytatott beszélgetésem volt a legértelmesebb, ami történt velem. Talán tényleg nem tudom neked megmagyarázni, ezért kerestem egy hihetőbb indokot, amire rájöttél, hogy hazugság. Talán, talán, talán… – zavart tanácstalanságomra már Cris is elmosolyodik
• Mindent megbeszéltünk Juniorral. – sóhajt fel a focista, de öröme is egyértelműen kivehető. Beszélgetésünk során bevallja, boldog, hogy elmondhatja valakinek gondjait, tapasztalatait. Idejét sem tudja már, hogy mikor hallgatták meg figyelmesen, minden ítélkezés nélkül, és vették komolyan mondandóját. Bár édesanyjával és testvéreivel, a digitális világ fejlődésének köszönhetően napi szinten tartja a kapcsolatot, mégis az ilyen alkalmak során igyekszik elhallgatni problémáit, és csak a jóra fókuszál. Hosszas beszélgetésünk alatt, egy-egy mondat kimondása mellett, csak hallgatagon bólintok, ezzel is jelezve felé, figyelek rá és megértem problémáját. Nem érzem szükségét, hogy feleslegesnek bizonyuló kérdéseimmel bombázzam. Amit akar, azt úgyis elmondja elvet választva, végig a csendes megfigyelő szerepében maradok. Magam sem tudom, hogy mennyi ideje ülhettünk vissza a kis tisztásra, csak azt veszem észre, hogy Junior már nagyon unatkozik. Legnagyobb sajnálatomra szakítom félbe a focistát, majd a kisfiú irányába terelem. – Köszönöm Lea, tényleg, mindent. – simít végig karomon, majd hirtelenjében ölel magához, amitől az egész testem libabőrösre vált. Pilláim ólomsúlyként csukódnak le, miközben arcomat izmos vállába temetem. Férfias illatának kellemes érzése nem csak orromba kúszik, hanem lelkem összes zugát átjárja. Szívünk közös ütemre dobbanását ő is érzékeli, amely másodpercek töredéke alatt sarkallja arra, hogy még erőteljesebben vonjon magához. Csendes, ám kettőnk számára mégis sokat sejtető pillanatainkból Junior aprócska kacagása zökkent ki. Mikor újra kinyitjuk szemeinket, mindketten tudjuk, fellángolt a parázs. Egy apró szikra elég volt hozzá, hogy felébressze vágyainkat. Ölelésünkből való kibontakozás közben, zavartan mosolygok rá a focistára, aki egy halvány, férfias féloldalas mosollyal biccent, jelezve, ő is érzi, amit én. – Legközelebb te mesélsz magadról! – kacsint rám
• Hát jó, bár bennem nincs semmi érdekes. – vonom meg vállaimat. Persze tudom, hogy ez nem igaz, mégis jó érzés kicsit cukkolni.
• Ejj, Lea, nem tudsz jól hazudni! – neveti el magát, miközben hátramenetben szalad Junior irányába
• Csak el ne ess, jó?! – csóválom fejemet, ám legbelül pontosan jól tudom, igenis komolyan gondolom, amit mondok
• Látod, most ismét őszinte voltál. – bólogat hevesen
• Igen, igen. Legalább tudod, ami a szívemen, az a számon. – csipkelődöm tovább a férfival, amit Cristianinho hatalmas tapssal és kacagással nyugtáz.
• Nálunk vacsoráznál? Én főzök! – fordul irányomba a focista, miközben Junior már a nyakában ül
• Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – csóválom fejemet, miközben a kicsi, a lelkesedéséből adódva, majdnem leesik apja nyakából
• A vacsora, vagy az, hogy én főzök? – nevet tovább a sztár, majd szép lassú mozdulattal engedi le a fiát a földre
• Van egy fickó a házatokban. – kezdek bele magyarázkodásomba, hogy miért is nem maradhatok vacsorára, holott tudom jól, ez a valóság csupán egy aprócska részét képzi. Amitől leginkább tartok, azok az érzéseim, melyek most mázsás súlyként nehezednek rám. – Nem voltam neki szimpatikus. Tudod, ő egy olyan lánynak nézett. – mutatom irányába a macskaköröm jelét, nyomatékosítva, hogy megértse miről is beszélek
• Ó, igen. Ő Ricardo. Ezek szerint találkoztál vele. – harapja be alsó ajkát, amitől egyből sejtem, valami van a levegőben – Nagyon rendes, és jó ember, de néha vannak furcsaságai. – vakarja meg a kupáját
• Akkor ma furcsaságai vannak. – forgatom meg szemeimet
• Igazából rendelt magának egy olyan lányt. – kacsint irányomba, melyből egyből értem, hogy mire céloz
• A te házadba? És Junior? Mi van, ha látja őket? Ő még kicsi ehhez. Pláne egy ilyen nővel. Basszus. Ráadásul az a barom azt hitte, hogy én vagyok a rendelt nője. Ezért mászott rám. – tör ki belőlem a felelősségteljes óvónő, amelynek nem csak hangom, de túlgesztikulált mozdulataim is segítségül szegődnek
• Nyugi Lea! – érinti meg Cris a kezemet – Nézd, hogy néz rád a kicsi.
• Fogalma sincs róla, hogy mi a baj. Szegény. De akkor is. Cris, ez nagyon gáz. – hajolok a futballistához, hogy minél halkabban engedhessem ki magamból felháborodásom forrását
• Én sem értek ezzel egyet. – sóhajt mélyet, miközben a szemembe néz – Azt hitte, hogy csak este érünk haza, ezért mert beszervezni magának egy nőt. Persze, tudom, hogy nincs így rendben, magam is megmondtam neki, de ő is itt él, férfiból van, vannak szükségletei. Azt mondta, hogy két órát kér. Közel három eltelt, mióta lejöttünk a tópartra. – vizslatja arab számokkal ellátott aranyóráját – Mióta Barbara elhagyta, teljesen más életet él. Tudod, Barbie azt hitte, hogy Ricky csalja, ezért most úgy érzi, elpocsékolta az elmúlt éveit, ami alatt a figyelmét csak a nőre fordította. – mondandója végén hallatott mély sóhajából ítélve, ő is hasonló időszakon van túl
• Te is ezt érzed Irinaval kapcsolatban? – pirulok bele kérdésembe
• Éreztem. – válaszolja halkan, miközben tekintetével fiát kezdi keresni. Látszik rajta, nem akarja, hogy a kicsi hallja, miken is ment keresztül hősnek vélt apja. – Az elmúlt hónapok nekem is így teltek. Úgy viselkedtem, mint egy kertész. Az egyik melegágyból mentem a másikba. Fékezhetetlen étvágyamat igyekeztem idegen nőkkel csillapítani, de mindvégig hasztalan volt, csak az időmet és az energiáimat pocsékoltam el. Az edzéseken és a mérkőzéseken ittam meg a levét. – vonja meg vállát, miközben tekintetével ismét szemeimet keresi – Tudod Lea, nekem a foci és a fiam a mindenem. Annyira fájt, mikor úgy mentem el itthonról egy-egy mérkőzésre, hogy nem leltem benne örömömet. Fájt, hogy nem tudtam segíteni a társaknak, mert egészen egyszerűen nem is akartam, nem érdekelt.
• És mi változott, vagy mi változtatott meg? – szólalok meg halkan, szinte sajnálkozva, hiszen már magam sem tudom, hogy a nap folyamán hányadik alkalommal szakítom félbe monológját
• Hm, egy csodálatos nő, akit bár személyesen nem régóta ismerek, mégis érzem, hogy összeköt vele egy kis szál, egy alig látható, pókháló szerű fonák, ami az egész lényemet behálózza. Tudod, Junior nagyon szereti őt, állandóan róla mesél… Lehet, ezért szerettem meg én is. Úgy éreztem, hogy ahhoz, hogy ilyen nőt találjak magam mellé, fel kell adnom züllött életem. – mosolyog rám, majd a telefonját elővéve rövid sortja zsebéből, megindul Junior irányába. Gondolataim szinte gejzírként robbannak ki szunnyadónak vélt elmémből. Szóval szerelmes. Én buta, ostoba nő. Hogy lehetsz ilyen naiv Lea, hogyan? Hogyan fordulhatott meg akár egy másodpercig is csökevényes kis agyadban, hogy közted és a híres Ronaldo között lehet bármi is? Hogyan? Ez az ember csak hálás neked. Hálát érez, hogy rávilágítottad Junior problémájára. Hálás, mert szinte kislány módjára csüngtél minden szaván. Úgy hallgattad, mint mikor pici korodban, drága, megboldogult nagymamád mesélt neked, hogy könnyebb legyen álomra hajtanod fáradt fejed. Mikor kérve kérlelted nagyszüleidet, had aludj közöttük. Jó leszel, nem fogsz rugdosni, nem csikorgatod a fogaidat, csak aludni fogsz. Bebújtál a meleg dunyha alá, miközben jéghideg talpaidat nagyszülőd combjára helyezted, ezzel is remélve, hamarabb átmelegszel. A boldog, gondtalan élet, amit piciként éreztél, ha csak egy rövid időre is, de újra feltűnt az életedben, csakis ez téveszthetett meg az előbb. Nem több és nem is kevesebb…